ismét: bárha pecsétem váddal az önnön szívemig ér
Rég ellentmondásos állapotban tartott, hogy egyszerre vallottam Nádasdy liberális nyelvművelési elveit és voltam mégis szőrszálhasogatóan igényes a magam és mindenki más helyesírásával szemben.
A konfliktust felismerve a következő elvet dolgoztam ki: az aktuális helyesírási szabályok követése mindenkor ajánlott, de nem számonkérhető (legalábbis az épp ingadozást mutató nyelvi jelenségek esetében semmiképp sem). A nyelvhelyesség igényét és a nyelvi változások autonómiáját (és értéksemlegességét) egyaránt figyelembe véve én magam mindig igyekszem helyesen írni és fogalmazni, de nem teszem szóvá, ha mások nem ezt teszik - legalábbis szóban és informális írásokban, pl. e-mailben stb. Nyomtatott és hivatalos írott szövegekben azonban továbbra is számonkérhetőnek tartom a helyesírást.
Happy Feel Menu
A modern könnyűzene igénytelen, ötlettelen, négyakkordos sablonszáma olyan, mint a gyorséttermek kínálata. Pont azért olyan népszerű, mert mindenhol ott van, és mindig, mindenhol ugyanazt kínálja. Az erőtlen, minden mélységét nélkülöző, bármikor hallgatható kis zenék a meleg, puha, megrágást sem igénylő hamburgerekre emlékeztetnek. Nem kell kés, villa, eléd dobják a kaját, hogy egy pillanat alatt bedobhasd, ahogy egy háromperces zeneszámnak sincs esélye sem, hogy zenei ívet építsen, rögtön a hallgató elé kell hánynia minden fegyverét, ami persze nem sok. És mű az egész. A sekélyes és igénytelen, vagy csak lusta fogyasztók pedig napról napra zabálják be ugyanazt a pár puha akkordot, hogy aztán szivárványokat fingjanak tőlük.
bárha pecsétem váddal az önnön szívemig ér
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs kínzóm, ha van.
kalász
mint észrevétlenül álomba hull az ember...
kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
Mikor rímpárt keresek egy már jól megírt verssorhoz, úgy érzem magam, mint egy nő, aki szexpartnert kutat az estére. Ha kiegyezem az elsőre eszembe jutó, túlhasznált rímmel, vagy olyannal, ami az egész következő sor értelmét durván behatárolja, csak azért, hogy meglegyen a rím, kurvának érzem magam... De ha túl igényes vagyok, és sehogy sem találok megfelelő jelöltet, végül le kell mondanom az előző sorról is: ma este nem lesz szex.
homecoming queen
Tényleg, el is felejtettem... Cecília hazajött! A csizmáját még nem vette le, de már az előszobámban áll.
félelem, szégyen, szeretet
A félelem: szorongás, meghatározhatatlan eredetű rossz érzés, görcsös ijedtség, pánik, gyomorba markoló hideg kéz vagy aggasztó balsejtelem, távolság, összeférhetetlenség, idegenség, bezárt kapu. Taszító erő.
A szégyen: keserűség, gyűlölet, életkedvfosztó ismerősség, megszokott kudarc és e megszokás utálata, undor, lemondás, szomorúság, önidegenség, fáradtság. Önközpontú, neutrális erő.
A szeretet: általános vonzalom, megfogalmazhatatlan pozitív érzés, elragadtatottság, rajongás, szellemi vagy művészi lenyűgözöttség, elhivatottság, otthon, odatartozás, indokolatlan szerelem, szépség, önelfogadás és -felejtés. Vonzó erő.
A hármat egyetlen mozzanatba sűrítve az "alatta-lét" képét rajzolnám fel: egy pontszerű entitás vagyok (szégyen) a hatalmas világ alatt (félelem), és állandóan felfelé igyekszem (szeretet).
(Vigyázat: ez a kép ábrázolni képes mindhárom alaperőt, de nem egyszerre - különböző szögből kell ránézni, hogy felfedezzük őket. Nem arról van szó, hogy vonzódom valamihez, de félek tőle. Ezek teljesen különböző mozgások.)
Diszkrét (matematikai értelemben. laikusoknak: fekete-fehér) filozófiát építeni meddő vállalkozás, de ezt a rendszert egész jövedelmezőnek látom. A szégyen a félelemmel a valóságban némileg összemosódik, a szeretet pedig egyértelműen másik irányba hat, de magamban eléggé elkülönül az első kettő íze is ahhoz, hogy külön erőknek tekintsem őket.
dalszöveget nem posztolok,
mert ellentmond a hozzáadottérték-elméletemnek. Ha blogfilozófiámat módosítottam is, azt fenntartom, hogy posztoknak valami értéket kell tartalmazniuk - amennyiben azok egy része nem saját szellemi termékem, akkor hozzáadottat. Én ugyanis érezhetem úgy, hogy az angyalszárnyú kígyóbűvölő, vagy valami más dalszöveg épp tökéletesen rímel a gondolataimra vagy az élethelyzetemre, ez kívülről nem látszik, a dalszöveg ezt az információt nem hordozza magában, akárki leírhatná, aki úgy érzi, ez most épp illik rá, vagy akár csak tetszik neki. Láttam én már túlművelt vérbölcsészt Kispált énekelgetni éppúgy, mint faragatlan tahót. Ha én most ideírom, hogy belül meg mindegy, milyen fények égnek, az az én fejembem lehet egy zseniális asszociáció, de kifelé csak egy dalszöveg, amit más írt meg - nincs benne semmi hozzáadott érték. Ezért aztán nem teszem.
Ha már témánál vagyunk, szeretném azt is hozzátenni, hogy nem értek egyet a szellemes "Modern art = I could do that + Yeah but you didn't" sorral. A művész igenis hozzon létre valamit, amit én nem tudtam volna megtenni! Nem feltétlenül technikailag, lehet konceptuálisan is, de valamilyen formában hordozzon a mű egy olyan plusz tartalmat, ami nekem érték. Máskülönben én nem tartom művészetnek.
nem értik, hogy nem értem
Gyűlölöm, mikor csend lesz, és meghallom, hogy odalent táncolnak a sárkányok.
kastélyos bor
A szentimentális borkultúrák letűntével beköszöntött a naiv borozgatás időszaka.
megkezdődött
Definiáld újra, definiáld újra!
A fogalmat, ha ellentmondásosnak bizonyulna,
S az egész elméleted borulna,
Ne menekülj, csak definiáld újra!
Pál után
"Most megmarad a félelem, szégyen, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a sz(égyen|eretet)."
idáig bírtam, milyen kár
Nincs mese: elhülyültem. Durva, faragatlan, tompa tudatomról hatástalanul pattannak le a finom cirádák és a komplikált architektúrák. Csak színek, hangulatok jutnak el hozzám. A koponyámban már nem a gondolatok visszhangzanak, csak a nyál zörög, ahogy nagy fejemet jobbra-balra lóbálom, mint valami ostoba dínó. (Csak az örök gyermekbetegségeim maradtak meg. Kvázi fáj az amputált lábam.)
Még megmenthető ("egy percnyi csend, dombtető, // bodza, galagonya, // út, mely nem vezet sehova"...), látom az utat, de van-e erőm rajta végigmenni?
Vagy nem is hivatás ez, csak a gyerek álma? Űrhajós akarok lenni talán, s katona?
ha máshogy nem
Érdeklődve és értetlenül olvastam Nietzschét, A tragédia születését, hogy pontosak legyünk - roppantul szerettem volna, ha valaki, aki már érti a témát, mellettem ülne, és a kérdéses pontokon megmondaná, hogy a jóember egy-egy állítása az antik görögség felfogásáról most a) valós tényként értendő, amit a görögök tehát valóban így gondoltak/csináltak, vagy b) csak Nietzsche metaforája, és a hatékonyabb megértés céljait szolgálja, de nem szó szerint értendő.
Kéne - jöttem rá hamar - egy Charlie nevű papagáj, aki a vállamon ülne, míg én nícsét olvasok, és mikor egy bekezdésre rámutatok, harsány "Szelet a vitorlákba! Szelet a vitorlákba!"-kiáltásokkal eligazítana a kérdésben.
komplex
Az egész kevesebb, mint részek összessége.
?
Hogyhogy ne fetisizáljak? Anélkül hogy lehet verset írni? Össze vagyok zavarodva.
IN ~ 1/OUT
Ahogy nőnek és bonyolódnak a fejemben automatikus önreflexióm hipotézisgyártó műhelyeinek egyre átláthatatlanabb jegyzőkönyv-vázlatai magamról és helyzetemről, úgy csökkennek és egyszerűsödnek azok a megállapítások, amiket ezekből aztán a világ felé hajlandó vagyok kommunikálni; a felfogások, elő- és utófeltételek, dimenziók és kölcsönhatások növekvő erdejében egyre kisebb tárgyakba kapaszkodom bele abban a reményben, hogy abban még tiszta és érthető valóságot találhatok, mentesen a burjánzó gondolataim ködjétől, míg végül már atomi állításokat, tőmondatokat írok majd csak le, hátha így még biztos talajon maradhatok.
Pablo! Genial!
Megpróbálom lefesteni a fájdalmaim erdejét, de az ecset remeg sebes ujjaim között, mert a kezemet újra meg újra feltöri a fejsze, ahogy napról napra vágom ki a fákat.
Na, valahogy így érzem magam.
hozzám már hűtlen
Próbálok verset írni, de csak ostoba kecskerímeket vagyok képes kiköhögni. Elkeserítő.
Megintcsak úgy tűnik, az élet szélessége és mélysége fordítottan arányos: a forma változhat, de a terület állandó.
Q.E.D.
∎
